id. Markó Károly
id. Markó Károly (Lőcse, 1793. november 23.– Villa di Lappeggi, Itália, 1860. november 19.)
Magyar festő, 1840-től a Magyar Tudományos Akadémia tagja. id. Markó Károly neve a magyar művészettörténetbe, mint a tájképfestészet megteremtője vonult be. Korának semmilyen festészeti irányzata nem térítette el a maga által választott úttól. Művészete a 17. és 18. századi heroikus történelmi festészetére épült. Tájképei idilli hangulatú, klasszikus kultúrát megjelenítők. Magyar Claude Lorrain-ként ünnepelték.
Id. Markó Károly a Felvidék egyik akkori szellemi központjában, Lőcsén született 1793-ban.[mj 1] Fiatalon is festőnek készült, de pályája eleinte másképp alakult. Az 1800-as évek elején mérnöki tanulmányokat folytatott Pesten és Kolozsváron. Miután megszerezte diplomáját, mérnökként Lublón és Rozsnyón dolgozott 1812 és 1818 közt. Rozsnyón készítette első képeit, amelyek a híres bécsi festő, Joseph Fischer festményeinek másolatai voltak. Később is sok másolatot festett ismert festők műveiről. 1818-ban Pestre érkezett, ahol rajztudását akarta fejleszteni. 1822-ben Bécsbe utazott és a bécsi Képzőművészeti Akadémia tagja lett, ahol a történelmi és tájképfestészeti szakon tanult.
Bécsben megnősült, nyolc gyereke született. 1826-tól Kismartonban élt, majd 1830-tól az Eszterházy birtokon. Továbbra is képeket másolt, műkereskedők megrendelésére. Egyre ismertebb és keresettebb lett. Pártfogója, egy bécsi bankár megbízásából hazatért, és megfestette egyik leghíresebb képét, a Visegrád (1826) címűt. Ez a kép a magyar tájképfestészet legelső darabja. 1832-ben Itáliai körutazást tett, járt Rómában, Firenzében, Velencében és Bolognában. 1838-ban megbetegedett, maláriás lett, ekkor elhagyta Rómát, Pisába költözött, és ott élt 1843-ig. 1843 és 1848 közt tovább utazott, és Firenzében telepedett le. Ekkor már Európa-szerte ismert festő volt. Rendszeresen dolgozott arisztokraták megrendelésére. Híre eljutott Magyarországra is. 1848-ban ismét elköltözött Appeggibe, és ott élt egészen 1860-ig, haláláig. 1853-ban hazalátogatott. Ennek az útnak a hatására születtek a Puszta és a Magyar alföldi táj gémeskúttal című festmények. 1840-ben kiállítást rendeztek műveiből, az első Pesti Műkiállításon. Még ebben az évben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották. Művei megtalálhatok Ausztria, Csehország, Dánia, Magyarország, Németország, Olaszország, Szlovákia múzeumaiban.
Festő, az MTA levelező tagja (1840). Mérnöki tanulmányok után (Kolozsvár, Pest) Bécsben festeni tanult (1822-től). 1832-ben kikerült Itáliába, ahol csakhamar a római-campagnai művészcsoport jelentős tagja lett. Itt festette Claude Lorrain és Gaspard Dughet hatását tükröző, kicsiny méretű, aprólékosan kidolgozott klasszicista tájképeit, melyeknek idilli nyugalmát apró alakokkal, mitológiai és bibiai jelenetekkel élénkítette. Betegsége miatt Rómát elhagyni kényszerült; évekig San Giulianóban, majd 1838-tól Pisában élt, ahol kiváló művek egész sorát alkotta. 1840-ben a firenzei festészeti akadémia tiszteletbeli tanára lett s királyi mecénások megbízatásokkal elhalmozott festője.
Fokozódó szembaja 1843-47 között többszöri kényszerpihenésre szorította. 1847-ben ismét munkához látott, ez évben készült Naplemente c. képe a bécsi udvari képtár részére, Olaszországi tájkép és Viharos tenger szivárvánnyal c. művei pedig V. Ferdinánd király ajándékképpen a Magyar Nemzeti Múzeum számára. 1848-tól haláláig a Cherardesca gróf által használatára átengedett villában, Appeggiben élt. Közben hazalátogatott, végleges letelepedésre azonban nem találta kedvezőnek az itthoni helyzetet. Olasz táj aratókkal, Tivoli vidéke, Euridiké halála, Diana vadászata stb.) egy részét az az anyag képezi, amelyet magyar honfitársai közadakozásából vásároltak meg 1861-ben a Magyar Nemzeti Galéria részére.
Arcképe a firenzei Uffizi önarcképgyűjteményében, számos más műve pedig német, olasz, osztrák és hazai köz- és magángyűjtemény birtokában van. Művészete évtizedeken át hatott a magyar tájképfestészetre, a klasszicizmus kiemelkedő képviselője volt.